Berlin felett az ég

2009. november 9-én írom e sorokat, a berlini fal éppen 20 éve omlott le. Gyakorlatilag semmi közöm nem volt hozzá, hacsak annyi nem, hogy gyerekkori barátommal, M.-mel a megelőző háromnegyed évet kvázi Nyugat- és Kelet-Berlinben töltöttük mindenféle áru feketekereskedelmével.

Nem akartuk, hogy így legyen, csak sodródtunk. Nem akartunk ott lenni, végül nem is lettünk. De majdnem. Éltük az életünket, egyetemre jártunk, megpróbáltuk megkeresni a rávalót, néha munkával, néha sefteléssel. Elindultunk Bécsbe, mert jó üzletnek tűnt, az is volt. Aztán hallottuk a hasonszőrűektől, hogy Nyugat-Berlin… Hetente jártunk ki keddenként, mert akkor volt könnyű napunk a Műegyetemen. Nem néztünk se jobbra, se balra, csak a Nyugat-Berlinből Keletre, majd hazacsempészett kazetták, lemezek, biciklialkatrészek voltak a fontosak, szegény keletnémeteket észre sem vettük.

Aztán egyszer, tökvéletlenül a Checkpoint Charlie felé mentünk visszafelé. Mivel a Friedrichstrasse-t ismertük csak, nem tudtuk, hol kell lepecsételtetni a Mehrwertsteuer papírt. Bementünk az amerikai barakkba, soha nem felejtem el a látványt. Két fekete, kigyúrt amerikai srác ült az íróasztalon, bakancsos lábukat lógázták, közben rágóztak: mint a filmekben. Rossz angolsággal érdeklődtünk, először nem is értették. Majd felcsillant a szemük és széles gesztikulálás közben válaszoltak: Yes, just over there – és a sarkon túlra mutattak.

A sarkon még innen egy épület állt, rajta a felirat: Museum of Checkpoint Charlie. A kirakat anynyira érdekesnek tűnt, hogy bementünk, és odabent egy új világ nyílt meg számunkra. A múzeum a keletnémetek szökési kísérleteit mutatja be sokszor megrázó módon, az egész német-német helyzetet akkor értettük meg, akkor fogtuk csak fel, hogy mi is folyik körülöttünk. Akkor, abba a múzeumba két felelőtlen gyerek ment be, és két forradalmár jött ki. Megértettük az 56-os fiúk lelkét…

Az utolsó napokban már annyira elvadultak a dolgok, hogy a nyugati oldalon egy márkáért lehetett kalapácsot bérelni, azzal bárki bonthatott magának a falból. Nem voltunk hősök, a faldarab itt hever most is előttem: another brick in the wall. Aztán persze újra a lóvé lett a fontos, belekavarodtunk az NDK-márka buliba (fiatalok kedvéért: itthon az NDK márka 7 forint volt, az NSZK 55, odakint 1/2-ben váltották, nem folytatom…), a Dacia-t az utolsó szögig szedték szét a keletnémet fogdmegek a Checkpoint Charlie-nál, de mégsem találták meg… 1989. október 3.-át írtuk. Utána 17 évig nem voltam arrafelé…

Eltelt a 17 év, közben megnősültünk, együtt építkeztünk, kettőnknek együtt nyolc gyereke van. M. elvált, elköltözött, nagyon ritkán találkozunk. Berlinben 2006. június 12-én jártam legközelebb, oda szólított a foci VB. A srácaimat elvittem a Checkpoint Charlie-hoz, és elmeséltem nekik a történeteimet. A barakkoknak nyoma sincs, a kereszteződés aszfaltján kockakő csík jelzi csak a fal egykori vonalát, az utca közepén ál-amerikai katona tiszteleg, turista-alamizsnát gyűjt. Rövid SMS-t írok M.-nek, amiben hatásvadász módon jelzem neki a hollétem: Berlin, Checkpoint Charlie.

Rövidesen válasz érkezik, könny szökik a szemembe, mert benne csak ennyi áll: vigyázz a szajréval…