LECSENGÉS


Valami elveszett

Írta: Ercsey Dániel


Az őrület estéjén, amit már másnap így kezdtek emlegetni a túlélők, és amely elnevezés visszavonhatatlanul rajta maradt ezen a nyáresti viharon, a főutca legpatinásabb kávéházában elfogyott a sör. A főpincér a másodperc töredéke alatt őszült meg, bár ezt az újságírók később az ezután következő rettenetnek tulajdonították, tegyük hozzá, tévesen. Az nem derült ki, hogy ki kezdte. Egy pakisztáni krikettjátékos szerint – aki ki tudja mit keresett éppen ebben a fojtott levegőjű kisvárosban – egy pödört bajuszú, vidám tekintetű német tüzértiszt leszakadt gombja indította el a lavinát. A szomszédos egyetem diákjai egyre szomjasabbá váltak, végül valahogyan bejutottak a kávéház pincéjébe, ahol csapra verték a boroshordókat. Az esetnek hamar híre ment, a csőcselék beözönlött az épületbe az ingyen ital reményében, a konszolidált vendégek az emeletre menekültek a növekvő tömeg elől. Miután minden alkohol elfogyott, a környező utcák kocsmái felé indultak a hangadók, a kirakatok üvegeit betörték, az italboltok ajtajait berúgták, az utcákon apró csermelyek formájában indult el a savanyú alföldi bor, a habzó belga sör és a ménesi aszú. Lassan tüzek kaptak lángra, a város pedig egyetlen őrjöngő csürhévé változott, amit alkoholgőzbe vont a leszálló este. Azt a néhány kocsmárost, aki megpróbált ellenállni, röhögve és káromkodva dobták a folyó örvénylő habjaiba. A bacchanáliának csak a hirtelen lecsapó vihar vetett véget. Száraz villámok cikáztak a levegőben, majd hatalmas felhőszakadás oltotta el a lángoló épületeket és a gyilkos indulatokat. Másnapra az eső mindent elmosott, csak egy gyászoló kocsmárosné maradt két taknyos arcú kisgyerekkel mementóként az üvegszilánkok között. A folyó észrevétlenül szelte keresztül-kasul a várost, a friss patakok összekeveredtek a rég pangó vizekkel, őszinte sértődöttség kavargott a levegőben, csakúgy, mint az emberek kapcsolatainak szövevényes hálójában. A sorsok egymásba csavarodtak, higítottak más sorsokat, majd egymásból táplálkozva tovább siettek, úgy felejtve ott a többieket, mint falusi kofa a tegnapi tojást a pulton. A város főutcáján emberek álmodtak csatornákról, amelyek örökre kiszárítják majd az életüket és nem marad más a helyükön, mint lassan száradó sár, bűzölgő iszap, majd por, amit már csak a szél tud felkavarni néha, de soha nem hosszú időre, csak egy pillanatra, és ez még arra sem lesz elég, hogy valaki egy villanásnyi időre megsejtse a valaha itt csordogáló érzések kacskaringós útját. Az emberek a feledésről álmodtak, a múlt nélküli jövőről, saját hiábavalóságukról. Azt szerették volna, ha senki nem emlékezik majd rájuk, és senki nem tudja majd, mi történt velük.


« Vissza az előző oldalra

BORIGO ONLINE - Minden jog fenntartva 2013