LECSENGÉS


Borzen

Kissé csapongó utunk végén, ó szomjas Olvasó, összefoglalnám, magam hogy gondolom ezt az egész bor-dolgot, a tapasztalatokból leszűrt néhány elméleti és gyakorlati következtetést összefoglalva. Lehet, hogy egy borkönyv végén kicsit meglepő a végkövetkeztetésem, de az a véleményem, hogy a legjobb, ha egyáltalán nem iszunk.
Írta: Borigo


Ekkor ugyanis boldogan álmodsz és ébredsz, alapállapotod az eufória, már tudod, hogy a mai napot kell jól megcsinálni, mert nincs fontosabb, mint a mai reggel, egyáltalán: a hétköznap, és úgy érzed, nincsenek sivárságok, csak az időtlen gyermekkori reggel van, előtted az élet, még mindig, noha úgy tűnik, végtelen ideje élsz. Független vagy, azon vagy, hogy vonatkozás-mentesen lásd a világot, mint a gyermek, amikor sikerül, úgy érzed, rajtad keresztül valami időtlen néz. Nem félsz a haláltól, másokért élsz, mert ember embernek öröme. Maradsz ilyen cejtungsrájber-féle, aki a jót akarja, de nem azt cselekszi, nem gyakorol önmegtartóztatási rítusokat, nem sajnálja, ami megtörtént, igyekszik nem tenni szemrehányást se másnak, se magának, azon van, hogy elérje határait, kitalálja és megcsinálja magát, szomorúság nélkül induljon, akármi is legyen az útja, próbál résen lenni és kész megküzdeni, közvetlenül, spontán és gyorsan cselekedni, szépen élni, ilyesmik.

Mindehhez tiszta fej kell, a bor tehát csak ezen a világon kívül, a pihenés óráiban engedélyezett, a létezés perifériáján. Tapasztalataink végső kicsengése, megismételjük: a legjobb, ha egyáltalán nem iszunk. Másfelől bolondság szesz nélkül élni: egy jéghideg sör, a szép bor, a jó whisky boldoggá tesz, most akkor mi van.

A mi receptünk a kompromisszumra a következő:

Nappal rendes ember nem iszik, legfeljebb az ebédhez két decit, éhgyomorra bort soha.

Hétköznapi estéken is csak akkor, ha teljesen kimerültek vagyunk, ki vagyunk facsarva, idegvégződéseink kilógnak, mint drót a falból és akkor is csak max egy üveg jó bort igyunk családunk körében. De szorongás, magány vagy stressz oldására ne, az a könnyű út választása, gyávaság, a hétköznap a munkáról, az este a szellemről szól, márpedig szellem és szesz kizárja egymást.

Az elhajlást tanácsos hétvégére szoktatni, péntek-szombatra, ilyenkor alkalmazhatunk bizonyos prevenciós eljárásokat, amikor már látjuk, hogy közeledünk a veszélyes zónához. Mielőtt belehasítunk az éjszakába, együnk egy jó, tartalmas, zsíros vacsorát. Parti van, inni akarunk, oké. De. Biztos, hogy ne keverjük és mindennél fontosabb, hogy ne keverjük töménnyel, mert abból lesz másnap a végítélet napja, pontosabban a nap, melyhez képest a végítélet napja gyermeknap. Jó, ha lefekvés előtt egy órával abbahagyjuk, vizet iszunk és bedobunk egy Alcaselzert, algopyrint vagy Aspro-Cét, ezt másnap reggel is tegyük meg. Mindig legyen szódabikarbónánk, ez méltó egy felnőtt emberhez.

Mi a teendő, ha mégis elbotlunk, megint, ha megint megverjük magunkat (Esterházy)? Néhai unokabátyámnak, a Dokinak panaszoltam egyszer, hogy „Te Guszti, tegnap berúgtam, mint az állat”, „Nem baj, Imikém, emberek vagyunk”, mondta erre ő, majd bölcsen bólogatva, mutatóujját figyelmeztetőleg felemelve hozzátette: „Nagy úr a dipszománia!”

Well, közben, lefekvés előtt és éjjel felriadva rémálmainkból igyunk sok jó ásványvizet, magam a balfit és a szentkirályit ajánlom leginkább, aszongyák az okosok, a szénsavas nem jó, de, jó.

Minden ellenkező híreszteléssel szemben gyógyítsuk a kutyaharapást szőrivel. Kis pezsgővel, jó hideg serrel indítva a reggelt, kevéssel és evéssel, de csak a délutáni alvásig, utána csak ásványvíz, gyümölcslevek, hatalmas kakaók. Heveredjünk le, eszegéljünk, adjuk át magunkat az evődémonnak, az ő napja ez, nem a miénk, mindenekelőtt együnk egy hatalmas és forró gulyáslevest, olvassunk újságot, netlapokat, csüggjünk a híreken, ne gondolkozzunk, ezért olvassunk krimit (mindenekelőtt Simenont), távkapcsolgassunk a tudományos ismeretterjesztő csatornákra vagy mazsolázgassuk ki a jó filmeket, nézegessünk dvdket. Egyáltalán: tartózkodjunk a fizikai munkától és az intellektuális kihívásoktól, mindkettő fizikai fájdalmat okoz, betegek vagyunk, pihenjünk egy napot, mert a másnaposság egy napos.

Felébredvén délután menjünk el a gőzbe vagy a szaunába, masszíroztassuk át magunkat és ússzunk egyet, bár aszongyák a nagyokosok, a szaunázás újabb vízvesztéssel jár, így nem ajánlott, de, mondom, délutáni alvásunkból felserkenve, amikorra már pótoltuk a hiányzó folyadékot, sót és egyéb ásványokat.

Este sétáljunk egyet, esetleg hű ebünkkel, sétapálcánkra támaszkodva, éljen a séta.

Ha viszont be kell menni dolgozni, akkor nincs mit tenni. Akkor megfizetünk mindenért. Az egész elrontott életünkért, a sorsunkért, ami pereg ki ujjaink közül, mint a homok, a meg nem valósított álmainkért, az életért, ami elröppent mellettünk, karnyújtásnyira, az elmaradt áttörésért, a félrecsúszott nyakkendőnkért (elmaszatolódott rúzsunkért), a megalázkodásokért, a tehetségtelenségünkért, az elhízásért, az elszalasztott alkalmakért, úristen, mi mindent húznának az orrunkra, ha hinnénk a túlvilágban, de nem hiszünk, még ez is, akkor talán könnyebb lenne.

Semmiképpen ne autózzunk.

Jó lenne tehát valahogy felnőtt módjára bánni a borral, azaz bánni magunkkal, lehet persze, hogy olyan ez, mint a határérték, a Szent Grál vagy az istenlátás: közelítjük, de sosem érjük el, majd akkor sikerül megemberelni magunkat, amikor a három nővér eljut Moszkvába.

De próbálkozunk.


« Vissza az előző oldalra

BORIGO ONLINE - Minden jog fenntartva 2013