LECSENGÉS


Non omnis moriar

Írta: Ercsey Dániel


A friss kalács illata körbetáncolta a konyhát és az ablakon át a tornácra libbent. Ott ült, a százéves oszlopok árnyékában és a tavaszi napsugár játékát figyelte a lepattogzott vakolat után hátramaradt foltokon. Időről időre beköszönt valaki az utcáról, érdeklődtek a hogyléte felől, a családról. Szórakozottan válaszolgatott, nem tudott az emberekre koncentrálni. Évekkel ezelőtt ugyanitt ült, az évnek pont ezen a napján. Az akkor megszakadt beszélgetést próbálta most folytatni, de aki válaszolt volna rá, már nem volt ott. Az életről mesélt neki az a valaki, az apró csodákról, a nevetésről, a megbocsátásról, de ő túl fiatal volt még. Sietett, mint mindig, gyorsan ette a még forró kalácsot és csak a kapuból kiáltott vissza, hogy két hét múlva újra eljön.

Miután az autó kifordult az utcából, a hófehér hajú öregember elmosta a tányérokat, egy konyharuhával letakarta az ételt és kitöltötte magának a kávét. A másik csészét az asztalon üresen hagyta. Ő sem mondta ki, amit egyre biztosabban érzett. Először csak reggelenként lepte meg az a furcsa, szomorkás derű. Később azon kapta magát, hogy a könyveitől búcsúzik. Csak tőle, az örökké rohanó fiatalembertől nem tudott elköszönni. Késő délutánig maradt a tornácon, el is szenderedett a szép időben.

A telefoncsörgés előtt tíz perccel már tudta. Olyan erővel tört rá a hiánya, hogy fizikai fájdalmat okozott. A mellkasa összeszorult, a tüdeje oxigén után kiáltott, érezte, ahogy az adrenalin végighullámzik a testén, elzsibbasztva a karjait. Képek cikáztak őrült gyorsasággal a szeme előtt, egy már akkor is ősz férfiről, aki egy rugdalózó csecsemőt fürdet, egy nyári kirándulásról, amikor először szalonnáztak együtt, egy estéről, amikor a barátaival járt a házban és az öregember írásait olvasták fel sírva-nevetve egymásnak. Látta, ahogy ott maradt a két csésze és már csak az egyikbe került kávé. Végül már csak egy arcot látott, amint fölé hajol és egy rövid mosollyal betakarja.

A körmenet rég elfeledett hangjaira riadt csak fel. A mozdulatok maguktól ébredtek benne, bement a házba, a ládából előkereste a keményített gallérú inget, a nadrágot, a csizmát. Némi hezitálás után a kalapot is leakasztotta a szegről, megmosta az arcát és kilépett az ajtón. A templomban az emberek üresen hagytak egy helyet, ahol valaha az öregember ült. A nagyapja helyét. Amikor felismerték, szó nélkül engedték át a padok között. A mellette ülő idős néni ránézett, és elégedetten bólintott. Igen, ez talán tényleg így van rendjén. Hallgatta a papot a feltámadásról, a megtisztulásról, a hitről és azokról a bizonyos apró csodákról.

Akire egész nap várt, végül csak este érkezett meg. Fáradt volt, ingerült és hangosan szidta a többi sofőrt. A kalács láttán aztán megenyhült, egyre lassabban evett, apró mosoly jelent meg a szájszegletében, a haját kibontotta, a szeme újra csillogni kezdett. Jó itt – mondta este, amikor már egymás mellett feküdtek az ágyban. – Igen – gondolta. Tényleg nagyon jó.

In Memoriam E.F. (1926-2006)


« Vissza az előző oldalra

BORIGO ONLINE - Minden jog fenntartva 2013