LECSENGÉS


A csoda természetéről

Írta: Ercsey Dániel


Csoda történt Felsőiszaposon. No nem a mindenki által ismert, mesebeli csoda, teszem azt nem nőtt vissza Erdei János nyugalmazott vadőr (azóta komoly becsben tartott orvvadász) tizenhét éve egy üzemi balesetben elveszített bal lába, de még csak a múlt héten elhunyt Katika néni sem támadt föl, pedig annak igen sokan örültek volna, mert ha nem szólítja magához a magasságos, akkor ő lehetett volna az első százéves ember a faluban. Négy átkozott, viharvert napon múlt, már kint voltak előre a tévétől, kérdezgették az öreglányt, aki süket volt, mint az ágyú, meg vak is, szóval azt sem tudta kihez beszél, de azért böcsülettel végigmotyogta a kamerába a felsőiszaposi törpeharcsás lepény évszázados receptjét. Persze nem került adásba, hiába hívta a stábot a polgi, kért, könyörgött, fenyegetőzött, ígért bármit. Mondjuk ez utóbbin nem lehet csodálkozni. Mit is ígérhetett ezeknek a városi figuráknak, akik visszahőköltek a faluszéli szúnyogostól és végül nem mentek le a folyóhoz, mondván, még valami betegséget kapnak a mocsárban. Na hiszen! Azt gondolták a falunk minden ok nélkül kapta a nevét?
No de vissza a csodához. A felső kocsmai (Az alsó kocsmát senki sem hívja „alsó”-nak, az a Harangozó. Ki lehet találni miért. A református templom mellett áll közvetlenül.) zavaros visszaemlékezések alapján Kiss Feri tizenegy éves fia, Ferike látta először, hogy valami nincs rendben. Hazaszalajtották apróért a sarokból, ahol olyan jól elhelyezkedett, hogy a kavargó füst eltakarta szemeit, ahogy követik a pultoslány hatalmas melleinek minden rezdülését. Alighogy befordult a bolt mellett a kukoricás felé tartó útra, egy rigó csapódott be mellette a száraz porba. Nem leszállt, nem leesett, szabályosan becsapódott, mint egy istenverte rakéta a háborús filmekben. A gyerekre alaposan ráhozta a frászt, úgy találták meg otthon órákkal később, hogy még mindig hisztérikusan súrolta a ruhájáról a ráfröccsent kevéske véres tollat és némi iszaposi port, persze hiába. A felsőiszaposi por arról volt híres, hogy soha, semmiből nem lehetett kimosni. Beépült az emberek bőrébe, a ruhákat egyforma sárgásbarnára színezte, a fiatalok meg sem ismerkedtek a hajzselé fogalmával, amíg valamelyikük el nem jutott egy nagyobb városba. Az utolsó fodrász harminc éve hagyta itt őket szitkozódva, nem volt rá szükség. Kiss Feri ezalatt könnyített pókert játszott az örökké hagymaszagú lelkésszel (aki meggyőződésből járt kocsmába, téríteni), az unokaöccsével, akit ugyanúgy nevezett el az árnyalatokra teljességgel érzéketlen család mint őt, és akit emiatt csak Fecónak hívott mindenki, valamint egy betévedt idegennel, akinek csillogó óra szorult a csuklójára és nem félt tétnek betenni a becses darabot. A játék neve onnan eredt, hogy az eredeti pakli harmada már rég eltűnt, így azzal játszottak csak, ami megmaradt nekik. Végül délután háromnegyed hatkor álltak föl az asztaltól, amikorra Feri már elnyerte a plébános bibliáját, Fecó sportcipőjét és az idegen óráját is, amit rögtön felvett, és ami három percen belül örökre megállt. Amikor a lelkész kilépett az utcára, csuklani kezdett a látványtól. Az égből fekete rigók potyogtak, mintha jégeső hullana, hogy véres masszává kenődjenek szét az iszaposi porban. Az emberek behúzódtak házaikba, csak a bolond Kovácsné biciklizett egykedvűen a madárzáporban, piros esernyővel védve magát az égi áldás ellen. A csukló lelkipásztor háromszor is belekezdett a miatyánkba, de az erősödő hányinger miatt egyszer sem sikerült végigmondania. Lassan elfeketedett a halott rigók tetemeitől az egész falu, eltűnt az utca, a szemközti (csúfosan parknak nevezett) kereszt körüli placc, mindent beborítottak a madarak. A kocsmában ezalatt csak annyit láttak, hogy a pap (a felsőiszaposi népek még nem ismerték a verbálinkvizíció fogalmát, így egymás közt nyugodtan hívták a lelkészt papnak) megragadt az ajtókeretben és mintha ingadozna a kinti és benti világ között, csak dülöngél mint egy holdkóros. Végül Fecó kapta el az utolsó pillanatban az összecsukló lelkészt, pedig ő alanyi jogon ateista, mert az anyját egy templomról lehulló tégla ütötte agyon, amikor ötéves volt. Húsz percig tartott a dolog, aztán egyik pillanatról a másikra elállt, a nap is kisütött, előbújtak a környék macskái hogy dagadtra zabálják magukat, a fellocsolt pap pedig olyan prédikációt rittyentett a kocsma lépcsőjéről az összegyűlteknek, hogy még az öregek sem emlékeztek hasonlóra. Volt benne szó világvégéről, a bibliáról és persze Jeruzsálemről is, no meg arról a töménytelen bűnről, amit az iszaposiak elkövettek az elmúlt háromszáz évben. A derék egyházfi csak arról feledkezett el, hogy a biblia nem említ fekete rigót sehol (vagyis Turdus Merula Merula-t), van viszont benne harminc egyéb madár, köztük a búbos banka fordul elő a leginkább a környéken, abból viszont egy darab sem esett le az égből, a búbos bankák, köszönik szépen, jól vannak. A nagytakarítás alatt a polgármester számolni kezdte a madártetemeket, végül 9734-nél izzadt tarkóval, három feles és egy fröccs után feladta. Az kukoricásnak is vége volt, elverték a rigók mondták már másnap a híradóban a cinkosan összekacsintó műsorvezetők, pedig nem vicc ez kérem, tessenek csak egyszer megpróbálni egyben tartani kétszáz hektár törökbúzát, ha egyszer tízezer rigóra rájön felette a dögvész. A rendőrségi vizsgálat nem hozott eredményt, ahogy a vadászati testület, a vadvédelmi szakemberek és a meteorológusok sem jöttek rá miért csak a falu felett hullottak a rigók az égből. Néhány kóbor egyetemista (ornitológusnak mondták magukat és rengeteget tudtak inni) ugyan majd egy hónapra letáborozott a falu melletti cukorrépaföldön, de végül ők is dolgukvégezetlenül távoztak. A polgi még egy tisztánlátót is hívott az egyik tévéből, akit a végén ki kellett kergetni a faluból, mert olyan pofátlanul sokat kért azért a megállapításáért, hogy itt bizony csoda történt. (A tévés percdíjak, ugyebár.) Néhányan a kocsmai idegenre gyanakodtak, de róla kiderült, hogy az alvégen lakó Balga Pista városi unokaöccse, vagyis félig-meddig idevalósi, így lekerült a napirendről. A falu azóta fejlődik, bár a többség próbálná elfelejteni a rettenetet, egyesek üzletet látnak a dologban és beindult a csodabiznisz meg a csodaturizmus. A polgi befektetőket keresett, fekete rigós cégérrel cukrászda nyílt, specialitásuk a rigó jancsi, és felterjesztette a falu elé, hogy változtassuk meg a település nevét Felsőiszaposról Feketerigósra. Ez utóbbi azért elég durva lenne, rigók még csak egyszer potyogtak errefelé, iszap viszont van minden évben, az áradás után.


« Vissza az előző oldalra

BORIGO ONLINE - Minden jog fenntartva 2013