LECSENGÉS


Piros korlát

Írta: Ercsey Dániel


Reggel óta követte a férfi. Először a földalattin tűnt fel neki, hogy leplezetlenül bámulja a lábait. Dühösen húzta össze a szoknyáját és elátkozta a pillanatot, amikor a farmer helyett erre esett a választása. A mozdulat azonban szemmel láthatóan nem változtatott semmit a helyzeten. Az idegen érdeklődése nem csökkent, inkább fölényeskedővé vált, mintha csak azt üzente volna: Én így is látlak! Lassan izzadni kezdett, letette az újságot és mint ilyenkor mindig, a hajával kezdett babrálni. Amikor leszálláshoz készülődve felállt, a férfi szintén ezt tette. Most, hogy jobban szemügyre tudta venni, megállapította, hogy az illető igen sármos és nagyjából a negyvenes évei vége felé járhat. Szürke ballonkabátot viselt, fekete műbőr cipőt, szövetpantallót. Az egyetlen zavaró dolog az arcának mármár ijesztő szimmetriája volt. Sietve hagyta el a peront, hátra sem pillantva viharzott be az irodaházba. A hirtelen jött ismerős nyüzsgés megnyugtatta és ebédidőre már el is felejtette az incidenst. A kifőzdében aztán, ahová a kollegáival kiszaladt ebédelni, újra találkoztak. Először észre sem vette az ablaknál. Talán a kabát hiánya tette, az ing alabástrom színe beleolvadt a háttérbe. Kifelé menet akadt össze a tekintetük. Az acélszürke szempárból viszont már nem a reggeli pökhendiség érződött. Határozottan gyűlölet csapott ki belőlük, végigszaladt a gerincén, fel egészen a tarkójáig ahol a pihéket áramütésszerű bizsergés hatotta át. Egész délután az a szempár járt a fejében, félni kezdett, ötpercenként kiment pisilni. Végül elkezdte hívogatni a barátait, hátha valaki eléjönne délután. Senki sem ért rá. A munka végeztével kilépett a kapun, körbenézett, de nem látta sehol az ismerős kabátot. Már majdnem megnyugodott, amikor az út túloldalán újra észrevette a férfit. Megint őt bámulta. Találomra választott menekülő útvonalat, hátha el tud tűnni előle a zegzugos utcákban. A hídhoz érve már tudta, a terve nem sikerült. Kitartóan haladt valaki a nyomában, nem túl közel, csak annyira, amennyi a fenyegetettség érzéséhez éppen kellett. Hideg verítékben úszva vágott neki a várhegynek, igyekezett emberek közelében maradni. A rémülettől beszűkült a látása, kapkodva kezdte szedni a levegőt. Egyszerre azon kapta magát, hogy az emberek elhúzódnak mellőle. Hangosan, szinte kiabálva beszélt magában. Zavarodottan suttogott valami elnézésfélét és visszafordult a folyó felé. A sirályokra gondolt, amint vijjogva alábuknak a hűsítő habok közé. Újra meggyorsította lépteit, tudván, hogy üldözője a nyomában lehet. Végtelen lépcsősorok vezettek le a vízhez, hármasával vette az akadályokat. Érdekes – gondolta –, hogy ezek a lépcsők milyen koszosak. Soha nem derült rá fény, hogy megcsúszott vagy megszédült a folyamatosan magas vérnyomása miatt. Majdnem huszonöt lépcsőfokot gurult, eltört a karja, három bordája megrepedt. A tüdeje még sípolva nyomta a levegőt, de már csak gurgulázó bugyogás jött ki a száján. Az orvosok szerint ebből semmit sem érzett, a tüdőödémát követő fulladás gyors és kegyes megváltás. Ez azonban ilyenformán nem volt igaz. Feküdt, kifacsart végtagokkal a lépcsőn és a nedves, szürke háttér mögött homályosan felsejlett egy piros korlát. Ez volt az utolsó kép, amit látott.


« Vissza az előző oldalra

BORIGO ONLINE - Minden jog fenntartva 2013